A kötés a textiliparban alkalmazott egyik eljárás egy vagy több fonalból összefüggő kelme létrehozására. A kötött kelmék és a belőlük készült kötöttáruk nagyon fontos szerepet töltenek be mind a ruházkodásban, mind más felhasználási területeken, előállításukkal a kötőipar foglalkozik, amely hazánkban is jelentős helyet foglal el a textil- és textilruházati iparon belül.

A mai értelemben vett kötés eredete homályba vész. A fonalból hurkok készítésére révén kialakított szerkezet legősibb formái már a bronzkorban megjelentek, az ókori népeknél is igen elterjedtek, ha ezek nem is a mai értelemben vett kötött kelmeszerkezetek voltak. Az ókorból fennmaradt kelmedarabok, ruhadarab-maradványok egy része szerkezetében nagyon hasonlít a mai kötött termékekhez. Az ókori népek által egymástól teljesen függetlenül is ismert és használt eljárások tekinthetők a mai kötés előfutárának. Vannak, akik egyiptomi falfestményeken, görög vázákon ábrázolt, szorosan a testre simuló ruházatokból arra következtetnek, hogy ezek valamilyen kötéshez hasonló eljárással készülhettek, de erre tárgyi bizonyíték nem került elő.

Honnan ered a kötés?

Valószínű, hogy a mai kötési technika Arábiából származik, ahol főleg harisnyákat készítettek ezzel az eljárással. Az előkerült első tárgyi emlékek (harisnyák, sapkák, erszények) az i. sz. 2.–3. századból valók. Az arabok ennek készítésére ún. kötőkeretet használtak. A keretek kör- vagy négyszögletes alakúak voltak és fából vagy csontból készült, egyenlő távolságokban elhelyezett peckek voltak rajtuk. Minél vékonyabbak voltak a peckek és minél közelebb voltak egymáshoz, annál finomabb kelmét készíthettek rajtuk. Ezek a kötőkeretek a mai kötőkeretek ősei. A munka ezeken az ókori kereteken nagyon egyszerű volt. Ez az eljárás vezetett sokkal később, valószínűleg a 16. század végén a horgolt kelmék készítéséhez.

Nagy a valószínűsége annak, hogy a kötés tehát az araboktól terjedt el. Kezdetekben főleg egyházi méltóságok kesztyűi, harisnyái készültek ezzel a technikával. A legrégibb fennmaradt példány egy 12. századból való kesztyű, amit Konrad von Sternberg püspök viselt. A 14. században már ismerték a 4-5 tűvel készített „körkötést”, amit a hamburgi Bertram mester 1359-ben festett oltárképe is bizonyít, amelyen a Madonna négy tűvel köt egy ruhadarabot.

Ma is ezt a módszert hasznájuk zoknik, kesztyűk és sapkák közésére. A 15. század közepe táján Angliában egyre népszerűbb lett a kötött sapka. A 16. században alakultak meg az első kötő céhek. A kötést kezdetben hivatásszerűen férfiak végezték, kézi munkával. Gépesítése az 1589-ben a William Lee által feltalált kötőgéppel kezdődött. A 17. században már Európa minden országában meghonosodott ez az iparág és még gobelin-szerű faliszőnyegeket is készítettek kézi kötéssel.

A kötőgépek fejlődése a 19. században vett nagyobb lendületet, ekkor kezdtek megjelenni a különböző, egyre bonyolultabb kötésmódok és mintázatok előállítására szerkesztett, egyre magasabb fokon automatizált gépek.

Kelmeszerkezet

A kötött kelmék közös jellemzője – akár kézi kötéssel, akár gépi kötéssel állítják is elő azokat –, hogy hurok formára hajlított fonal(ak)ból kialakított szemekből állnak. Az egymás melletti és egymás fölötti szemek összekapcsolódásából alakul ki az összefüggő kelme.

A szemformák és a szemkapcsolódások különböző változataival és ezek kombinációival rendkívül sokféle kelmeszerkezet alakítható ki, ami a készítéshez használt fonalak saját tulajdonságaival kombinálva egyrészt a mintázásra, másrészt a kelme legkülönbözőbb fizikai tulajdonságainak tág határok között történő változtatására használható ki.

A kötött kelmék tulajdonságai

A kötött kelmék szerkezeti adottságaiknál fogva általában viszonylag lazább szerkezetűek, ezért igen hajlékonyak, puhák, hossz- és keresztirányban nyúlékonyak, rugalmasak, sok levegőt zárnak magukba és ezért jó hőszigetelők. Megfelelő kötésmód alkalmazásával ezek a tulajdonságok széles határok között változtathatók, ez adja a kötött kelmék nagy változatosságát és széles körű alkalmazhatóságát. Az előállításukhoz alkalmazott technikák lehetővé teszik különböző alakú (nemcsak síklap alakú, hanem akár háromdimenziós) kötött termékek előállítását is. Ez nagyon előnyös például ruhadarabok készítésénél: ruhaalkatrészeket közvetlenül a szabásmintának megfelelő alakúra lehet kötni és ezzel az utólagos szabás elkerülhető, de egy darabban megköthető egy sapka, harisnya vagy kesztyű is úgy, hogy szabást egyáltalán nem és varrást is csak minimális mértékben igényelnek.

Kézi kötés

A kézi kötés a kötőgép feltalálása előtt ipari tevékenységnek számított, ma már inkább csak hobbi- vagy művészeti tevékenység. A civilizáció mai fokán az emberek zöme nagyipari módszerekkel, géppel kötött ruhadarabokat visel.

A kézi kötésnek többféle technikája ismeretes, amelyek elsősorban például abban különböznek, hogy a fonalat jobb vagy bal kézzel tartják-e. Az előbbi elsősorban egyes nyugat-európai országokban (Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, de angol ill. francia hatásra Indiában, Koreában és Vietnamban is), az utóbbi a közép-európai országokban terjedt el (például Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Svájcban, a balti és a skandináv országokban, de Oroszországban, Japánban, sőt Argentínában és Chilében is), ezt szokták angolul Continental knitting-ként emlegetni.

Az ún. nyugat-európai kötésnél tehát jobb kézzel vezetik a fonalat a kevéssé mozgatott tűkhöz, a közép-európai módszernél viszont a jobb kézzel mozgatott tűkkel veszik fel a bal kézzel jóformán csak oda irányított fonalat. Ismeretes egy harmadik módszer is: az ún. dél-európai kötés: itt a fonalat nem kézzel vezetik, hanem a nyakukon ill. (a görögöknél) egy, a ruhájukba tűzött biztosítótűn átvetve tartják és a tűkkel veszik fel a szemek kialakításához szükséges mennyiséget. Más népeknél kialakultak a kötésnek további módszerei és eszközei is. Minden esetben azonban a cél a fonalból szemek formázása ill. azok egymásba kapcsolása.

A kézi kötés folyamata

A kötés megkezdésekor az egyik kötőtűre annyiszor hurkolják rá a fonalat, ahány szemmel kívánják kezdeni a kötést. Ezekhez a tűn levő kezdő szemekhez hurkolják hozzá a vezetett szálat és alakitják ki a mintát. Kézi kötéssel többféle olyan szemszerkezet is kialakítható, ami gépi kötéssel – legalábbis a technika mai fejlettségi szintjén – csak bonyolult, összetett művelettel hajtható végre.

A kötött kelme szélessége kézi és a gépi kötésben egyaránt a szemek számának növelésével (szaporítással) ill. csökkentésével (fogyasztással) változtatható. Ez teszi lehetővé az alakra kötött lapok készítését, amit azután szabással már nem kell tovább alakítani. Az alakra kötött lapokat azután varrással egyesítik, így alakítva ki a kész ruhadarabot.